Család blog
A párkapcsolatok többsége nem egy nagy robbanással ér véget.
Hanem lassú fókuszváltással.
John M. Gottman és Julie Schwartz Gottman párkapcsolati kutatásai szerint a kapcsolat elején az úgynevezett pozitív érzelmi felhang dominál: a felek hajlamosak a másik viselkedését jóindulatúan értelmezni, a hibákat kontextusba helyezni, a konfliktusokat gyorsabban lezárni. A szeretet ilyenkor nem vakság, hanem inkább egy idegrendszeri biztonság.
Aztán a kapcsolat érzelmi egyensúlya megbillen.
A szülők többsége tudatosan igyekszik „jól csinálni”. Az első gyermek születése előtt, kimondva vagy magunkban, elhatározásokat teszünk arra vonatkozóan, mit fogunk másként csinálni, mint a szüleink. Ideális képet alkotunk arról, milyen szülők leszünk. Mégis újra és újra meglepetésként ér bennünket, amikor kicsúszik egy mondat, amit gyerekkorunkban mi magunk sem szívesen hallottunk. Vagy amikor egy olyan helyzetben, ahol nincs idő mérlegelni, nem a szándékaink szerint döntünk, hanem egy régi, ismerős szülői sémát húzunk elő.
A gyerek fekszik a bolt közepén. Nem elesett, így döntött.
Te ott állsz, és próbálod megmenteni a helyzetet hátha gyorsan sikerül, mert csak pár dologért ugrottál be, és időre mész a másik gyerekért a suliba.. A fejedben gyors leltár:
- aludt?
- evett?
- miért most?
A gyerek sír, hangosan, művészien? vagy szívből? Olyan átéléssel, amit egy színházi akadémia is megirigyelne.
És ekkor felvillan benned a kérdés, ami generációk óta kísérti a szülőket: „Ez most hiszti… vagy elrontottam valamit?”